Soproni kirándulás – Harrer csokoládémanufaktúra

Van nekem egy édességfüggő oldalbordám (cáfolnám kicsit a sztereotípiákat, hogy mindig a nők az édességfüggők és csokoládémániások). Ezért a születésnapjára egy csokoládékóstolást kapott a drága (kb. olyan csillogó szemmel, mint a kisgyerekek Mikuláskor a teli csizma fölött) a soproni Harrer Csokoládéműhelybe.

Szepy már megírt sok dolgot a helyről (és én is nála olvastam róla), én jóval kevesebb képet lőttem bent, annál többet kint…

De először essünk túl a negatívumokon, hogy aztán lelkesedhessek nyakló nélkül. Ami “adottság”: állati messze van Sopron Budapesttől, ezért sajnos nem leszek törzsvendég (sóhaj). 2009ben fejezték be az épületet Sopron egy frissen parcellázott részén, ez sajnos azzal jár, hogy se a googlemaps, se a GPS, se a térkép a kocsiban nem ismeri az utcát. Nem árt kinyomtatni a honlapon található térképet (vagy lehet telefonos segítséget kérni, ahogy én tettem). Ami egyedül nem tetszett, az az volt, hogy emailben foglaltam időpontot (mivel utálok telefonálni, és a net fix díjas, szeretem ott bonyolítani a dolgokat), és nem kaptam visszaigazoló mailt a foglalásról.

Láttam egy képet az épületről a honlapon, ami alapján volt egy olyan sejtésem, hogy ez nekem tetszeni fog, de amikor megálltunk előtte végképp “seggreültem”. Építészként, és ennek a fajta építészetnek a rajongójaként totál ‘úá’ hogy ‘miért nincs több ilyen’ és ‘nekem is kell egy ilyen ház egyszer’. Az persze jellemző, hogy az ilyen házakat Magyarországon mindig osztrákok építtetik, és osztrák építészek tervezik meg nekik. A forma, a funkció, a külső-belső dizájn (sőt a szalvéták és minden) megy egymáshoz. A házon megjelenik a türkiz rézburkolat, a cégnév szintén ezzel a színnel van felfestve a bejárat mellé, az eladók ruhája barna-türkiz, a szalvéták, csokoládék, cukor mind-mind türkiz csomagolásban vannak, és sok a faburkolat. A türkiz-barna egy igazán modern és kifinomult párosítás, én is ezt választottam az esküvőnk színének (azért megszavaztattam ezt is mint mindent).

A kóstoló előtt szemrevételeztük a kínálatot, van minden, ami szem-szájnak ingere: sütemények, szendvics, fagylalt, bonbonok, kávék, teák. Az árak abszolút nem elszálltak (mint egy ilyen épülettől várná az ember cinikus pestiként), sütik 300-450-ig (erre még később visszatérek), fagylalt 150 pénz per gombóc, az espresso is 300 alatt ha jól emlékszem, a jegeskávé 600 /700 körül. Vasárnap délután 14-16 között kint is bent is ültek, kb. az asztalok felénél, szerintem a vendégek min. fele osztrák volt.

A kóstoló első “fogása” egy pohár pezsgő volt, benne egy bonbonnal, mi almás gyerekpezsgőt kaptunk epres trüffellel. Külön öröm volt, hogy almás volt a pezsgő és nem szőlős, mert a szőlőlével nem vagyok túl jóban. Aztán megnéztünk két filmet a kakaó termeléséről és feldolgozásáról, megkóstoltunk különböző fázisokban lévő kakaót/csokoládét, majd leginkább a borkóstolókra hasonlító bemutató és kóstolás következett. Elképesztő különbségek vannak csokoládé- és csokoládé között, és most nem a boltokban kapható minőségbeli szórásra gondolok, hanem arra, hogy az eltérő termőterületekről származó csokoládékban különböző íz- és illatjegyeket lehet felfedezni, pont mint a borok esetében. Majd a ház különböző csokoládéi jöttek (biztos tök dedós és nem túl kifinomult dolog, de nekem a karamelles és a corn flakes-es ízlett a legjobban), kaptunk csokoládéba mártott friss gyümölcsöt (egy csokoládé-szökőkút van a pultba építve, nagyon jópofa), és egy pohárkával a ház forró csokijából. A bemutató teremből egyébként belátni a fél szinttel lentebb elhelyezkedő konyhába, ahol a vasárnap délutánra való tekintettel nem volt senki sem – azt viszont örömmel fedeztem fel, hogy ugyanolyan aprítóval dolgoznak, mint én :-). A bemutató/kóstolás érdekes volt, és nagyon sokféle csokoládét lehetett megkóstolni, úgyhogy mindenképpen megérte elautózni érte Sopronig.

Mivel annyira benne vagyunk most a sütemények kóstolásában, és mivel még a bemutatóteremben megtudtuk, hogy nem használnak mindenféle szutykot,a tojás is tojásból van, nem fehérjepor és sárgájapor (stb. azt hiszem nem kell felsoroljam az összes kamuhozzávalót, amivel a cukrászdák általában dolgoznak). Ezért aztán, hiába a kóstoló és a rengeteg elfogyasztott csokoládé, meg kellett kóstolni két süteményt a pultból egy-egy kávé kíséretében.

Amit rendeltünk: jegeskávé, cappuccino, túrószelet és feketeerdő torta. A jegeskávé jó volt, nem volt túl édes, a cappuccino pedig úgy érkezett, ahogy kell, a cukor mellett, egy kocka csokoládé, és kísérőnek 1 dl víz. Totál érthetetlen számomra, hogy miért van az, hogy alig 1-2 helyen adnak a kávé mellé vizet, (és nem is a kávé árán múlik a dolog), hiszen a költségeket nem növeli meg túlságosan, nem eviani puccosvíz kell mellé, hanem tök sima csapvíz akár. A másik ami nem szokott sikerülni a vízzel kapcsolatban: a mennyiség, ittam már olyan kávét, ami mellé mini pohárban kb. 1-max 2. evőkanálnyi víz volt, az pedig semmire sem elég. Ez az 1 dl egy teljesen jó mennyiség szerintem. részben azért szoktam le a kávézásról, mert utálom az utóízét a számban, rágót pedig nem küldök utána, a mentol és a kávé keveredése nekem gyomorforgató. Végül a sütemények: tökéletesek voltak. A túrószelet egy teljesen egyszerű darab (ez nem derogáló jelen esetben), két réteg piskóta között vastag túrókrém egy kis citrom ízesítéssel. Nem szeretek túrós desszerteket rendelni, mert mindig tipikus mellékízük, és a magyar túrótól szokatlan állaguk van, az ordító citromaromákról nem is beszélve. Egy falatot kóstoltam belőle, az első benyomásom az volt, hogy ennek pont olyan íze van, mint amikor én otthon összekeverek túrót némi tejföllel, aztán jött mellé egy kis citrom. Azóta is hallgatom, hogy “majd csinálj olyan túrósat jóóóóóóó”. Én fekete erdő tortát választottam, azt minden helyen megkóstoltuk az esküvői tesztelésünk során, én is szoktam otthon készíteni, nálam ez a mérce, nem a sima csokitorta vagy a dobos. És ennek a süteménynek sikerült megugrania a lécet, a piskóta ránézésre más, mint az üzemi cukrászdai darabok, a lyukak eloszlása nem olyan egyenletes és nagyobbak is, pont mint otthon. A szín sem az a fáradt barnás, hanem mélybarna egy kis vörössel. A meggyből nem ordít a fahéjíz – nem szimpatikus, amikor a kakaós vagy meggyes dolgokat telenyomják fahéjjal, és fahéjutálóként csak a fahéjat érzem az egészből. A kétféle krém finom, nem túl édes, a bevonat is rendes tejszínhab, szintén nem agyoncukrozva, érezni a tejszín ízét. Azon kicsit meglepődtem, hogy a tetején a meggyben volt mag, de épen maradt minden fogam :-). Nem tudom Sopronban vagy máshol vidéken milyenek a sütemény-árak, de Budán ill. Pomázon, kicsit olcsóbban vagy ugyanennyiért nem ezt a minőséget kapja az ember. A kóstolást vezető hölgy azt mondta, hogy néha azt mondják nekik, hogy drágák a sütemények (amik ugye nem porból vannak!!!), aki szerint max. 400-420 pénz sok egy rendes, finom tortáért, az tényleg egye 280-320ért a műanyagból készült szutykokat, mert az való neki, ha nem érzi a különbséget (és látja, mert elsőre sütött a sütikről, hogy ezek bizony igazik, picit csálébbak, kevesebb rajtuk a csicsa – pont mint otthon). Ha nem lenne Sopron olyan messze, tuti tőlük rendelnénk az esküvői tortát.

Sopronban (vagy arra) járva mindenképp érdemes beugrani a Harrerbe (ill. valamelyik Harrerbe, mert van 3 üzletük) egy kávéra és süteményre.